RSS

Önvallomások kategória bejegyzései

A kitérés fázisai

Az alábbiakban az Ex-Christian.net fórum egy hozzászólását idézem egy “Hammurabi” néven író tagtól. Szerintem sok okos dolgot leírt benne a kitérés fázisairól. Az egyes szakaszok végén mindig idéz olyanok hozzászólásaiból, akik leírták a kitérésük történetét.

0. fázis – A kitérés előtt

Ez a lépés nem is igazán lépés. Ez csupán a kitérés előtti általános állapot. Ebben a fázisban 100 százalékig elkötelezettje vagy a hitednek, kereszténynek nevezed magad, keresztényként gondolsz magadra, tudod az összes választ az összes kérdésre a hitedről és az ötlet, hogy ne legyél keresztény még nem fogalmazódott meg az agyadban. Ez a fázis lehet rövid vagy egész hosszú, de az jellemzi, hogy teljes mértékben hiányzik a hited megkérdőjelezése. Lehet, hogy másokkal konfrontálódtál a hiteddel kapcsolatban és te mindig a „megfelelő” válaszokkal feleltél, de te magad még nem tetted mikroszkóp alá a hitedet. Néhányan egy egész életet leélhetnek úgy, hogy soha nem hagyják el ezt az állapotot, de mivel itt a kitérésről beszélünk, menjünk tovább az 1. fázisra!

1. fázis – A kíváncsiság megölte a macskát

Ezt tekinteném az első igazi lépésnek a kitérés felé – aminek a lényege, hogy először vizsgálod meg a saját hitedet. Ez sokféleképpen történhet. Sokak számára a buzgalom, hogy még többet megtudjanak a vallásukról vezet el oda, hogy megvizsgálják magukat – ironikus módon a nagyobb hit keresése vezeti el őket a kevesebb (vagy nem létező) hithez. Mások számára ezt a kérdezési folyamatot mások érdeklődése indítja el. Egy konkrét maró kérdés maggá válik, amiből kicsírázik az értelem. Mások úgy találhatják, hogy amint nő ismeretük a természetes világról azt láthatják, hogy a dolgok konfliktusban állnak vagy akár teljesen ellentmondhatnak a korábbi hitüknek. Sajnos sokan… túl sokan egy tragédia vagy nehézség révén jutnak el ehhez a lépéshez, amikor a kérdés persze nem a vallásról szól, hanem magának istennek a természetéről. „Hogy hagyhatta isten, hogy ez történjen?” vagy „Miért hagyta, hogy ez történjen velünk?” vagy ehhez hasonló kérdéseket egyszerűen nem lehet kielégítően megválaszolni.

Van sok más út is, amelyen ez a kérdezési folyamat elindulhat, de a lényeg az, hogy egy ponton a hited köré vont falak, amelyek megvédték azt az önvizsgálattól, leomlanak. Az a gyanúm, hogy a legtöbb hívő találkozik a kitérés ezen fázisával legalább egyszer a hitéletében, de a legtöbben találnak okot arra, hogy figyelmen kívül hagyják vagy elnyomják azt. Maga a Biblia figyelmeztet az ilyesfajta kérdezősködés ellen. A teljes apologéta iparág azért jött létre, hogy az 1. fázisban lévőket visszanyomja a 0. fázisba, amint ezt az a tény is demonstrálja, hogy azok, akik már alaposan benne vannak a kitérési folyamatukban (nem is szólva azokról, akik más hitet vallanak vagy nem hisznek) az apologéta érveket nevetségesnek vagy egyenesen inzultálónak tartják.

Alucard, 2008. február 3., 02:37:

„Tekerjünk előre majdnem 10 évet a számtalan Bibliával és teremtéssel kapcsolatos vita utánra, amikor azon vettem észre magam, hogy olyat teszek, amit azelőtt sosem: elkezdtek zavarni a Bibliában leírt atrocitások, különösen az Ószövetség. Egy nap amikor olvastam az Ószövetséget eljutottam egy szakaszhoz, ahol Isten azt parancsolja Saulnak, hogy öljön meg mindenkit egy városban, beleértve a nőket és gyerekeket is. Ez nagyon zavart engem és arra gondoltam, hogy egy szerető Isten hogyan rendelheti el azok meggyilkolását, akik nem képesek megvédeni magukat, nemcsak a nőkét, de az ártatlan gyerekekét is.”

thespankguy, 2008. február 3., 11:27:

„Azután ott ültem a második csillagászat órámon, ahol annyi mindent megtudtam, ami majdnem ellentmondott annak, amit felnőve tanultam. A további órákon a korábbi órákon megtanultakon túl további tudást szereztem az Univerzum méretéről és arról hogy mind „csillagpor” vagyunk. Ez elindította a racionális gondolkodást az életemben.”

2. fázis – A válaszok utáni kutatás

OK, tehát most már tele van a fejed kérdésekkel… vagy talán csak egy-két különösen makacs kérdéssel. Kinek van rájuk válasza? Az első hely ahol a legtöbben keressük a választ az a legkevésbé hasznos: a vallás. Kutatjuk a Bibliát, találkozunk a pásztorunkkal, felhívjuk erős keresztény testvéreinket. Keresztény internetes fórumokat böngészünk és keresztény irodalmat olvasunk. Roppant óvatosak vagyunk és kerülünk mindenféle világi irodalmat, mert attól tartunk, hogy ez eltántoríthat minket a hitünktől. A válaszkeresők meg vannak győződve arról, hogy még mindig próbálják megmenteni a hitüket, megerősíteni azt isteni válaszokkal. Ezt a szakaszt egyetlen érzelem jellemzi: a félelem.

Különösképpen az a fajta félelem, amit én leginkább ahhoz tudok hasonlítani, amit akkor érzünk, amikor eltévedünk. Mint amikor kirándulsz az erdőben, elveszíted a tájékozódó képességedet és hirtelen rád tör ez az érzés, hogy „Nem tudom hol vagyok.” Szerencsére vannak körülötted mások és egyszerűen megkérdezheted tőlük az irányt. Sajnos azonban a válaszok, amiket kapsz egyáltalán nem kielégítőek. Sőt, néha a kérdéseidet egyáltalán nem is válaszolják meg, hanem inkább visszafordítják rád, mint valami hibát a hitedben. Azt mondják konzultálj a túravezetőddel, de ő csak annyit mond, hogy maradj a nyájjal és olvasgasd az útikönyvedet. Megnézed az útikönyvedet, de úgy tűnik alig van már valami értelme. „Mi a fenéért beszélnek ezek az emberek pálmafákról? A Sziklás-hegységben vagyok!!”

Miközben keresed a valamivel kielégítőbb válaszokat, találsz egy világi forrást. Ez lehet véletlen, vagy jöhet egy nem vallásos baráttól vagy rokontól, vagy talán szándékos a kíváncsiságod miatt, mint például belebotlani az exchristians.net-be, de a lényeg az, hogy találsz valakit valahol, aki meg fogja válaszolni a kérdéseidet. Azonban ahelyett, hogy ez betömné azt az apró pici lyukat a máskülönben elsüllyeszthetetlen hit-Titanicodon, újabb kérdésekre sarkall, amíg elkerülhetetlenül nem találod magad „a” kérdésnél és a válasz nem 42.

HereticZero, 2007. december 2., 08:46:

„Amikor kifejeztem az aggodalmamat embereknek a gyülekezetemben, azt mondták, hogy iskolába kell mennem és többet megtudnom a hitemről, hogy jobban megértsem a teológiánkat és doktrínánkat.”

webmaster, 2008. február 1., 05:07:

„Vicces dolog történt velem amikor a szabad művészetek diplomámat szereztem. Fel kellett vennem egy humán tantárgyat, aminek „nyugati civilizáció” volt a címe. Ennek során el kellett olvasnom több tizennyolcadik századi filozófus munkáját, kezdve az „Age of Reason”-nal (Az értelem kora). Ez egy szórótantárgy volt és a legtöbb diák utálta, de én imádtam. A szemellenzők leestek a szemeimről. A két szemeszteres kurzus végén teljesen ateista voltam. Egy kis tanulás veszélyes dolog.”

3. fázis – Hiszek?

Úgy látom a legtöbb ember nem teszi fel ezt a kérdést amíg a kitérési folyamata el nem jut addig a pontig, hogy a válasz „nem”. Kerülgetjük ezt a kérdést, mivel félünk a következményektől. Ez néhányak számára nagyon kétségbeejtő idő lehet, különösen ha az egész életed egy keresztény alapra épült. Ez nem csupán perspektívaváltást jelent, hanem mindannak a feladását, amit addig ismertél. Kétségbeesetten keresed a barátaid és mentoraid tanácsát, de meglepetésedre az apadó hitedre tett utalásokra ellenségesen, ítélkezve és megrovással reagálnak. Gyanítom, hogy ez azért van, mert az, hogy te nyíltan megkérdőjelezed a hitedet rávilágít a saját privát kétségeikre és az agressziójuk valójában védekező mechanizmus. Akárhogy is, ez egy nagyon magányos időszak lehet amelynek során izolálódsz a normál támogató csoportodtól, ha nem fizikailag, akkor érzelmileg. Vannak, akik szerencsések és találnak másokat szintén olvadó hittel, hogy támogassák egymást, mások sajnos egyedül néznek szembe ezzel a fázissal.

Bizonyos módon és bizonyos emberek számára azonban ez egy nagyon felszabadító folyamat tud lenni. Ha vallásilag semleges környezetben találod magad, akkor a világ tudásának és a saját magadról megszerezhető tudás hajszolása izgalmas lehet, tele új felfedezésekkel minden nap. Ledobhatod a bilincseket, amelyek a hitedhez kötnek és szabad vagy arra, hogy felfedezz mindenféle új dolgot, amelyekről korábban talán sosem hallottál.

Mindazonáltal egy ponton felmerül a kérdés – vagy magad vagy valaki más által: „hiszel?” és a válaszod az, hogy „nem”.

upstarter, 2007. november 28., 12:48:

„De állandóan kérdéseket tettem fel. Végül egy nap megkérdeztem a pásztorunkat (egy második evangéliumi pásztort Al után) a „megbocsáthatatlan bűnről”. Olvastam erről a Bibliámban, de nem igazán értettem mit jelent. Azt mondta, hogy a megbocsáthatatlan bűn az, ha hátat fordítok Jézusnak. Nos, biztos voltam benne, hogy ezt megtettem. De ő biztos volt abban, hogy ez megbocsáthatatlan? Tényleg van olyan dolog, amit megtehetek és nem lehet megbocsátani? Ez megrémített.”

Victor, 2007. szeptember 10., 12:30:

„Azután sokkal kevésbé voltam vallásos, majdnem agnosztikus. Ide-oda futkároztam, egyszer elhagytam Istent, majd visszafutottam a teizmushoz. A gyülekezeti barátaim nem segítettek – a képmutatók. Egyik leheletükkel Istent dicsőítik, majd hátba döfnek és inzultálnak a következőben. A lányok még rosszabbak voltak. Ők voltak a legbuzgóbbak az Atyaisten dicsőítésében, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy mindenkivel lefeküdjenek vagy hogy rosszindulatú szajhák legyenek egymással. Elkezdtem látni, hogy milyen korruptak is az egyház követői. A kevés jó embert messze felülmúlta számban a több tucat képmutató, hazug és sarlatán. Felfordult a gyomrom. Emiatt hagytam fel az ifjúsági csoportok látogatásával. A kiábrándulásom egy újabb tünete.”

cm_christ, 2008. január 31., 09:39:

„Változás következett be a fejemben. Életemben először valaki azt mondta, hogy nincs azzal semmi gond, ha nem hiszel Istenben. Egyfajta nem tudatos módon kutattam valaki után, aki azt mondja nekem, hogy nincs ezzel semmi gond és hogy mások is kételkednek a hitükben. Egy másik incidens, amely végül elválasztott a hitemtől az volt, amikor egy napon a barátom csinált nekem egy Cannibal Corpse (death metal) pólót, aminek egy pentagram volt a hátulján – egy tipikus death metal jelkép -, és egy idősebb gyerek az iskolában sarokba szorított és azt kérdezte tudom-e, hogy pokolba fogok jutni azért, amit viselek?? Lazán mondtam neki, hogy igen, miközben nem igazán érdekelt vagy hittem neki és életemben először képes voltam kívülről látni, hogy ez az egész mennyire nevetségesen hangzik: egy ötágú csillag örök kárhozatra juttat??”

4. fázis – Düh

„Gratulálok! Most már hitetlen vagy. Itt a sapkád és a pólód. Tartunk egy kerti partit most szombaton a parkban és feliratkozhatsz a hírlevelünkre…”

Nos, nem teljesen. Amikor megtértél, azt mindenféle pompa és körülmény övezte. Az emberek elárasztottak a figyelmükkel, mindenki a barátod volt és azonnal bekerültél egy új szociális csoportba. A kitérésed pillanata – az a pillanat, amikor először válaszolsz arra a kérdésre úgy, hogy „nem” – ezzel ellentétben egyáltalán nem kielégítő. Az ég nem szakad ketté, nem sújt le villám a házadra, nem szurkálják démonok a seggedet vasvillával… Bizonyos értelemben majdnem azt kívánod, hogy bárcsak szurkálnák a segged, akkor legalább lenne valami, ami jelezné a kitérésedet, egy pillanatot az időben, amire rámutathatnál, mint egy új élet kezdetére. Mind leülhetnénk beszélgetni a kitérésünk pillanatáról és én megkérdezném: „Szóval mikor szúrtak seggbe egy vasvillával?”, te meg azt válaszolnád: „Oh, ez ekkor és ekkor volt, amikor meglátogattam a szüleimet karácsonykor. Akarod látni a sebet?”, mire én azt válaszolnám: „Nem, kösz… húzd már fel a nadrágod, ez egy kicsit ciki.”

Sajnos a kitérésnek nincs egy meghatározó pillanata. Továbbra is ugyanazt az életet éljük, mint addig, de most már állandóan a régi hitünk emlékeztetőivel bombáznak minket. Érezhetjük magunkat nagyon elhagyottnak, sértettnek, inzultáltnak vagy lealacsonyítottnak. Kínosnak érzed a korábbi hitedet és ostobának érzed magad, amiért olyan sokáig az áldozata voltál. Úgy érzed, hogy becsaptak azok az emberek, akikben annyira bíztál, hogy el fogják neked mondani a világ igazságát. Mindezeken felül pedig elkezdesz dühöt érezni.

És kell is, hogy dühöt érezz! Hazudtak neked, félelemben tartottak. Szeretetet vártál ezektől az emberektől, de csak kihasználtak. Amikor támogatásra lett volna szükséged, miközben feladtad a hitedet azt mondták neked, hogy a te hibád! Hogy merészelik? Ezek az emberek a barátaidnak nevezték magukat, de amint volt egy kis ideológiai nézetkülönbség köztetek, elhagytak téged, ítélkeztek feletted és teljesen figyelmen kívül hagytak. Ó, a képmutatás! Ellopták tőled az életed, soha nem fogod visszakapni azokat az éveket. Mindazok a kínos dolgok, amiket mondtam a nem vallásos kollégáimnak és barátaimnak. Hogy lehettem ennyire bolond! Stb…

Sokunk számára a düh szakasza sokáig tart. Mindenféle módon kifejezésre jut, néha nyilvánvaló formában, néha passzívan. Ne értsd félre, jó dolog dühöt érezni, jó, hogy kijönnek ezek az érzések, de egy ponton a dühnek el kell múlnia. A düh olyan jó érzés, annyira kielégítő érzelmileg, hogy néha túl sokáig ragaszkodunk hozzá, de fel kell adnunk és továbbmenni az 5. fázisra.

FedUp, 2008. január 2., 08:08:

„Szembe kell néznem a ténnyel, hogy még mindig baromi dühös vagyok ezekre az élősködőkre és ez nemcsak ennek a nőnek a hazugságai miatt van. Az a tény, hogy éveket vesztegettem el ezekre a kontrollmániásokra, akik semmivel sem jobbak nálam, hanem épp ellenkezőleg, a világ leghazugabb kis gennyládái, akikkel valaha dolgom volt és akik KÁRT OKOZTAK NEKEM. És a legtöbbjük olyan élvezettel teszi ezt, mert nekik persze „üdvösségük van”, nekem pedig nincs, így úgy érzik szabadon azt tehetnek, amit akarnak és bánthatnak, akit akarnak, mivel nekik minden „megbocsáttatott”. Basszák meg! Túl sokáig próbáltam eltemetni, hogy valójában mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban és az, hogy elnyomtam beteggé tett – úgy értem, hogy fizikailag is beteggé – úgyhogy elnézést, ha valaki úgy érzi, hogy átléptem itt valamiféle határt.”

Kriosa Lysia, 2007. december 20., 09:36:

„Amikor végül elhagytam a kereszténységet olyan sok év után, nagyon-nagyon dühös lettem a manipuláció, a pokol és démonok félelmen alapuló teológiája miatt, a kérdések elnyomása miatt, a bűntudat, szégyenérzet stb. miatt. Ugyanakkor még mindig meggyőződésem volt, hogy bűnös, szörnyű, nem jó ember vagyok és a bűntudat letaglózó volt.”

5. fázis – Elfogadás

A kitértek alapvető tragédiája, hogy még ha már nem is hiszünk, nem engedjük el. Képzeld el a régi hitedet, mint egy autót. Egy ideig szeretted, gondoskodtál róla és állandóan vezetted, de egy napon lerobban. Megpróbálod megjavítani, de nem tudod. Megkérsz egy szerelőt, de csak elkéri a fizetésed 10 százalékát és azt mondja, hogy javítsd meg magad. Segítségül hívod a használati utasítást, de azt lovaskocsiról írták. Kétségbeesésedben elkezded rugdosni az autót, szidod és kövekkel dobálod. Utálod és valahogy az, hogy megbünteted amiért cserben hagyott, egyfajta elégedettséget ad neked. Hazatolod, rugdosva és szidva egész úton. Az éjszaka közepén felkelsz csak hogy lyukat fúrj a benzintartályba. Aztán elkezdesz furcsa dolgokat művelni.

Elkezded tolni magaddal az autót bárhová mész, kitöröd az ablakait és összekarcolod a festését. Veszel egy új autót és a régit mögé kötöd, csak hogy kéznél legyen, ha ütlegelni akarod amikor csak szükséged van rá. Lehet, hogy megtámadod más emberek ugyanilyen gyártású és modellű autóit is: „Az autód egy rakás szemét! Dobd el, nem hagyatkozhatsz rá!” Ismerd el, hogy élvezed, hogy mérges vagy az autóra.

Egy ideig ez a düh terápiás hatással van, segít hogy megbirkózz az életed egy fő alkotóelemének elvesztésével. Most azonban az életedet annyira lefoglalja ez az autó, mint amikor működött, pedig már nem is vezeted! Hogy tényleg túljuss rajta, előre kell menned és eldobnod egy szeméttelepen. Nem szükséges, hogy siess, élvezd ki, hogy széttéped az ócskavasat, de nem lenne jó olyan életet élni, ami többé már nem forog a régi krisztus-mobil körül?

Forrás: http://www.ex-christian.net/topic/21830-phases-of-deconversion/

Jelenleg azt hiszem a 4. fázisban vagyok. Reményt adhat blogom keresztény olvasóinak, hogy egyszer eljöhet az 5. fázis és befejezem a blogom írását 😀 , de egyelőre még nem írtam ki mindent magamból 😛 .

 
79 hozzászólás

Szerző: be 2011. szeptember 8. csütörtök hüvelyk Ateizmus/Agnoszticizmus, Önvallomások

 

Címkék: , , , , ,

Keresztény pop-rock

[Amint látjátok mostanában kicsit kevesebbet írok, mint korábban. Nekem is megvannak a mindennapi elfoglaltságaim, szeptembertől pedig még sűrűbb lesz a dolog: munka mellett iskola is. Ettől persze figyelemmel kísérem a blogon a hozzászólásokat és persze a világnézeti kérdéseket, híreket is, meg írni is fogok – csak ritkábban.]

Látogatóim között van jónéhány ex-keresztény, őket szeretném most arról kérdezni, hogy milyen keresztény zenéket hallgattak annak idején? Mert persze a világi sztárok lemezeit illett kidobni – legalábbis nálunk a hitgyüliben -, de természetesen a kereszténység megkínálta helyette nekünk, keresztény fiataloknak a saját “sztárjait”, akiket kóser volt hallgatni. Sokszor ezek a keresztény együttesek nem voltak mások, mint szemérmetlen és gyenge koppintásai a világi sztároknak, trendeknek. Miért is érezték szükségét koppintani őket, ha egy jó keresztény elhatárolódik a világtól?

Ott volt pl. a DC Talk. Egyszer vettem egy kazettát tőlük a gyüliben. Akkor épp a “rock” korszakukat élték, de mindig éppen olyan zenét játszottak, ami a világban is divat volt – jó, mondjuk 5 év késéssel…

Így volt amikor valamiféle nagyon cikis hip-hopot nyomtak:

Miután bejött a grunge, meg a Nirvana, hirtelen ők is elkezdtek kinézetben, zenei stílusban Kurt Cobainre hajazni:

Na, nekem ez a kazettájuk volt meg 😀

Hiába. Kemények a vonalak. 😉

Aztán emlékszem még egy Phil Driscoll nevű ürgére. A “Harcos” című száma szerintem minden hitesnek és ex-hitesnek ismerős (merthogy a gyüli rendszeresen játszotta magyarul az istentiszteleteken). Tőle is volt egy kazettám. Elég hasonló az összes dala, elég egysíkú szerintem, de ő legalább nem akart olyan lenni, úgy viselkedni, mint a világi sztárok.

Nekem most hirtelen ez a kettő jut eszembe a szokásos dicséretes kazettákon kívül. Más egyéb?

 
60 hozzászólás

Szerző: be 2011. augusztus 20. szombat hüvelyk Önvallomások, Művészet/Irodalom

 

Címkék: , , , , , ,

Ki akar örökké élni?

Az alábbi esszét és verset Papírkutya nick név alatt író kedves olvasóm küldte el nekem. Nekem nagyon tetszik mindkettő. Amellett, hogy leírom a saját véleményemet, érzéseimet, örömmel olvasom másokét is, akik keresztülmentek hasonló dolgokon. És ugyanilyen örömmel adom közre:

(A címben szereplő kérdésről nekem eszembe jutott az azonos című Queen dal is, amit a végére én tettem be.)

Ki akar örökké élni?

– Egyszer élünk – mondtam.
– De az örökké tart – mondta a barátom.
Bár tudtam, hogy ő ezt hiszi, mégis meglepetten néztem rá és elkezdtem ezen vitatkozni vele. Igaz, hogy teljesen pozitívan és vonzóan festette le nekem, hogy szerinte milyennek kell lennie az öröklétnek, bennem akkor is megmaradtak kételyek, hogy így van-e ez és akarom-e egyáltalán.

Nézzük, milyennek írja le a Biblia! Az igazán örökkön-örökké majd az utolsó ítéletkor kezdődik, amikor Jézus elválasztja egymástól az üdvözülteket és az elkárhozottakat. Az üdvözültek majd a mennyben vigadoznak, szegény ördögök meg a pokolban égnek. Álljunk csak meg! Az emberiség egy része örökké szenvedni fog? Mégis milyen alapon? Mert akárhogy is választjuk szét az embereket (ők a „gonoszok”, ők nem hittek Istenben, nem tetszik a képük Istennek), szerintem még a legnagyobb bűnökért is aránytalanul kemény a büntetés. Arról nem is beszélve, hogy „ők is Isten teremtményei” és valószínűleg nem rajtuk múlt, hogy bűnözővé, vagy egyszerűen keményszívűvé váltak. Ennek is megvannak a maga okai, bár teljesen senkit sem lehet felmenteni a saját tettei alól. Istennek annyira kevés lenne a szociális érzéke, hogy a szeretet nélkül felnőtt és a később bűnözővé vált embereket még tovább büntesse? Ki az, aki pusztán „ördögi sugallatra” vált rosszfiúvá, vagy rosszlánnyá? Az, hogy valakit szimplán megbüntessünk, anélkül, hogy a körülményeit is figyelembe vennénk, nagyon is emberi gondolkodásra vall, nem pedig egy bölcs Istenére. Csak egy ember lehet olyan korlátolt, hogy kicsinyes kárörömmel lesse az ellenségei bűnhődését, „mert ők megérdemlik”. Ha a mennybe kerülnék, az én örömömet igenis elrontaná, hogy egy lény – hiába aggatják rá azt a címkét, hogy ő gonosz, ezért nem kell sajnálni – örökké szenved, sír, vinnyog a félelemtől a legembertelenebb helyen, ahol valószínűleg a diktatúrák módszereit lepipálva kínozzák. Főleg, ha valamilyen „gebasz” folytán egy nekem kedves ember is odakerül. Akkor nekem a menny is pokollá változna.

Mindez valószínűleg gondolkodóba ejti az érzékenyebb lelkű keresztényeket és megpróbálják valahogy feloldani a feszültséget a szerető Isten képe és ezek között a borzalmak között. Egyesek megpróbálják homokba dugni a fejüket: „Ó, az Isten bölcsessége végtelen, Ő majd elrendezi ezt jobban, mint gondolnánk.” (Ó hogyne, csak előtte még jól megrémít minket, hogy rosszat álmodjunk. „Ne aggódj, mi biztos a mennybe kerülünk!” (Mi = definiálatlan nagyságú halmaz, amely viszont biztos tartalmaz engem és az összes haverom.)

És vannak, akik felvillantják az egyetlen logikus megoldást – ami viszont ellentmond a Bibliának. „Pokol? Kitől hallottál ilyet? Isten baromi jó fej és tuti, hogy egyetlen teremtménye se fog elkárhozni. Te el tudod képzelni, hogy ilyet tenne?” Ilyenkor általában köpni-nyelni nem tudok. Nem, én se tudnám elképzelni, pont azért problémáztam tele az előző fél oldalt. De drága barátom, akkor meg mi a pékfülének beszél a Biblia „tűz taváról”, a mennyek országából kizárt emberekről, Lázár történetében az örökké gyötrődő gazdagról és napnál világosabban arról, hogy az Emberfia elválasztja egymástól a juhokat és a bakokat? És hogy tudta ezt évszázadokon keresztül „félreértelmezni” az emberek 99,9%-a? Ha megint azzal jössz, hogy „ezt képletesen kell érteni”, akkor én falra mászom. Ha nincs pokol, akkor miért hagyta Isten, hogy ezek a képek évszázadokon át rettegésben tartsák a hívőket? És miért nem beszélt világosan? Mi lenne, ha mondanék valami gorombát, aztán hozzátenném, hogy ezt csak képletesen értettem? Másrészt meg mit ér egy olyan könyv, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar?

Na jó, tegyük fel, hogy igazad van és nincs pokol! Hurrá! Akkor mindannyian felkészülhetünk a boldog öröklétre. Hogy is fog ez zajlani? Az ember előtt óhatatlanul is az sejlik fel, hogy egy rakás fehér ruhába öltözött egyén örökkön-örökké dicsőíti Istent. Ez nekem nem tűnik túl vonzónak. Ahogy ezt felvetettem a barátomnak, felháborodott:

– Szerinted Isten arra vágyik, hogy nyalják a s***-ét? Ő is tudja magáról, hogy mindenható, akkor szerinted azt várja tőlünk, hogy folyton azt ismételgessük? És egyébként is az üdvösség definíció szerint valami jó, tehát semmiképp se lehet unalmas!
– Akkor miért van tele ilyen idillekkel a Jelenések könyve?
– Jó, lehet, hogy ünnepnapokon így van, de egyébként nem hiszem.
…Én kérek elnézést. Lassan már kezdem úgy érezni magam, mintha én találtam volna ki ezt az egész hozsannázó rémképet. Én is megkönnyebbülnék, ha nem kéne ezentúl egy énekkarban töltenem az életemet, de akkor meg miért ijesztget ilyenekkel az a fránya könyv?

De akkor csuhaj! Fehér ruhát vágjuk be a sarokba, hárfát ki az ablakon, és most mihez kezdjünk? Ez nehéz kérdés, mert ott minden másképp lesz. A legfontosabb, hogy nem halunk meg. Ez eddig remek, de mi lesz az élővilág többi részével? Lesznek ott másfajta élőlények is? Mivel szeretem őket, nagyon remélem. És ők megeszik egymást? Nem tehetik, mert nincs halál. Akkor nem is esznek egyáltalán? Vagy gyümölcsökön csámcsognak? Szegény ragadozók és lebontók! Elég hamar összeomlana a bioszféra. Vagy ők meghalnak, mi meg nem? Ez máris szomorúságot és könnyeket okozna, ami viszont definíció szerint nincs (Jelenések könyve).

Lenne egyáltalán tétje valaminek? Ha valamit elrontasz, egy örökkévalóságod van, hogy helyrehozd. Nem lenne értéke az időnek, az életnek. Nem létezne az egyszeriség varázsa. Nem létezne költészet, ami a fájdalmat szépséggé alakítja. Az emberek nem szaporodnának, tehát szerelem se lenne (legfeljebb valami éteri, de az elég vérszegényen hangzik). Azzal, hogy minden „rosszat” kiküszöbölnénk, tulajdonképpen az élet értelmét, súlyát veszítenénk el. Lehet, hogy sok idealista ezzel nem ért egyet, de az élet pont attól szép és értékes, hogy vannak benne nehézségek, veszteségek, küzdelem, szenvedés (pont ez tehet jobbá és erősíthet meg), sőt halál, mert ez adja meg az egész súlyát. És most kapaszkodjon meg mindenki: szerintem ez az élet így szép, ahogy van.

Az ember itt van otthon, ezen a bolygón, ebben a három dimenzióban és ebben a kis létben. Ehhez idomult teste, szelleme, – és ha úgy tetszik – lelke. azért vagyunk olyanok, amilyenek, hogy a földön zajló életünk során felmerülő problémákat a lehető legjobban megoldjuk. Ennek a bolygónak az anyagából lettünk, ebből táplálkozunk, a Nap energiájából élünk. Jobban már nem is kötődhetünk ide. Épp ezért azt gondolom, hogy az ember minden ettől eltérő világban keservesen érezné magát, még ha minden igényét ki is elégítik. Úgy érzem, semmi szükségünk ingyenörömre, ingyenéletre, ingyentáplálékra és a természet összes törvényének felrúgására. Mert azt viszont meg én mondom, hogy ilyen helyzetben előbb-utóbb definíció szerint boldogtalanok lennénk. ettől paradoxon az örök boldogság.

Ezek után még meg lehet próbálni az örök életet „földibb” viszonyok között elképzelni, de az ellentmondana a Bibliának.

Kedves barátom! Ettől még te hihetsz, amiben akarsz. Akár abban, hogy tényleg nem lesz fájdalom és halál, vagy értelmezheted a Bibliát tetszésed szerint, akkor azonban tudnod kell, hogy ilyen alapon ezt bárki bármelyik részével bárhogyan megteheti. Vagy befoghatod a füled és állhatatosan ismételgetheted, hogy „Isten végtelenül bölcs, majd Ő megoldja úgy, ahogy nekünk a legjobb”. Szíved joga, hogy ne legyél következetes. Azonban tőlem ne várj ilyet! Vagy maradéktalanul komolyan veszek egy hitet, vagy sehogy. Jelenleg úgy állok, hogy becsületesen bevallom: fogalmam sincs, lesz-e örökkévalóság, és ha igen, milyen lesz. De saját érdekemben inkább nem rágódom ezen. Túl sok időt vesz el az életemből, amiből – egyelőre úgy tűnik – csak ez az egy van. És véges. És jobban felbosszant az ezen való vitatkozás, mint amennyire hasznos.

Megyek is ebédelni.

Ex-Istenhez

Te alkottál, vagy te vagy az agyunk szüleménye?
Nem érdekel, rabságomnak vége, vége, vége.
Teremtett téged valaki? Meg bírod magad ölni?
Soha többé nem fogok ezeken őrlődni.

Atya, Nagy Testvér, ki még a vécén is figyel,
És figyelmed egy moccanásunk sem kerüli el,
Ki kiirtod a pogányokat, bár ők is emberek,
És vér kell neked, hogy fajunkat pokolra ne vesd;

Te is, Fiú, bár köszönöm bölcsességedet,
Szándékod, hogy rosszaságom vállaidra vedd,
Sajnálattal közlöm most, hogy nincs szükségem rád
Álom a bűn és a jóság, nem terhel így vád;

S te Szentlélek, bár tégedet megszólítni félek,
Mert hallottam, hogy nevedet káromolni vétek,
Vágytam egykor rá, hogy betöltsd a szívem…
De nem jöttél; így előttetek ajtóm beteszem.

***

Búsan nézem versem, nem ezt akartam én.
De néma Isten, néma, pislákol a dicsfény.
Évekig kérleltem, s már-már azt hittem, hogy…
De csak káprázat volt, s most magam vagyok.

Fáj a szíve értem, vagy épp országában mulat?
Szánja lelkem, vagy Föld nevű terepasztalán matat?
Oly mindegy. Ő örök, én nem, ő csak eszme, én élőlény,
Boldogan élősködik örökké a hiszékeny agyak tengerén.

Minden perc drága nekem, kis véges lénynek,
Kit hullámaiból felvetett húsz éve az élet.
Búcsút intek ezennel zsoltárnak, szentségnek,
S az aranyfüstben trónoló Nagy Szörnyű Fenségnek.

2008. 09. 19.

 

Címkék: , , , , , , , , , , , ,

Mit jelent egy ateistának a húsvét?

Ünneplik-e az ateisták a karácsonyt és a húsvétot? Nem beszélnék „az ateisták”, mint egységes, homogén csoport nevében, csak a magaméban. Nekem a karácsony és a húsvét is elsősorban mindig a családot jelentette. Ilyenkor végiglátogatjuk a ritkán látott családtagokat, jókat beszélgetünk és eszünk. 😀 Szeretem az egésznek a hangulatát, meghittségét. Nálunk ez sosem kapott vallási színezetet, mivel (ellentétben velem) a családom nagy része mindig is ateista volt. Úgyhogy „hál Istennek” 😛 sosem kellett templomba, misére mennünk ilyenkor.

Ateistaként zavarnak-e a vallási ünnepek? Miért zavarnának? Kulturálisan a kereszténység hozzátartozik az ország történelméhez, így nincs azzal semmi gond, ha ünnepnapokká nevezik ki ezeket. Vannak más jellegű ünnepeink is, azokkal együtt ez is jól megfér a naptárban. Nem beszélve arról, hogy sajnálnám a szabadnapokat, ha eltörölnék ezeket az ünnepeket! 😀

A karácsonyban és a húsvétban amúgy is annyiféle hagyomány keveredik – nem csupán keresztény. Mindkét ünnepben láthatók pogány behatások is, a karácsony esetében ott a fenyőfa, maga az ünnep dátuma, ami a téli napfordulóhoz esik közel; a húsvét esetében a termékenységet szimbolizáló tojás, nyuszi, kiscsibe, a locsolkodás. Ezek egyike sem keresztény hagyományból ered.

Amíg nem mondja meg senki, hogy kötelező templomba, gyülekezetbe mennem karácsonykor vagy húsvétkor, és amíg magam dönthetem el, hogy nekem, személy szerint mit jelentenek ezek az ünnepek, addig nincs probléma velük. Nem hiszek Jézus feltámadásában, de hiszek abban, hogy szükség van olyan napokra, amikor a tágabb családok összejönnek és átbeszélik a dolgaikat. Ha muszlim országban lennénk, akkor ez valamilyen muszlim ünnep lenne. Mivel Európában vagyunk, itt keresztény ünnepek alakultak ilyen napokká. Ennyi.

Úgyhogy Kellemes Húsvéti Ünnepeket mindenkinek!

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2011. április 23. szombat hüvelyk Ateizmus/Agnoszticizmus, Önvallomások

 

Címkék: , , ,

Az ember tragédiája

Madách Imre “Az ember tragédiája” című művét az egyik legzseniálisabb magyar irodalmi műnek tartom. Különösen Lucifer alakját. :). Részlet az első színből:

“AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

LUCIFER
S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. –
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. –
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? –
Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e illyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. –

AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.

LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.

AZ ÚR
Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,
Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?

LUCIFER
Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.

AZ ÚR
Én végtelen időtől tervezem,
S már bennem élt, mi mostan létesült.

LUCIFER
S nem érzéd-é eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaul vala
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. –
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

AZ ÚR
Hah, pártos szellem! el előlem, el,
Megsemmíthetnélek, de nem teszem,
Száműzve minden szellemkapcsolatból
Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen.
S rideg magányod fájó érzetében
Gyötörjön a végetlen gondolat:
Hogy hasztalan rázod porláncodat,
Csatád hiú, az Úrnak ellenében.

LUCIFER
Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,
Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. –
Együtt teremténk: osztályrészemet
Követelem.

AZ ÚR (gúnnyal)
Legyen, amint kivánod.
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudar fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.

LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)

ANGYALOK KARA
El Isten színétől, megátkozott,
Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt hozott. -“

A teljes mű online megtalálható itt: http://mek.niif.hu/00800/00849/html/

 
 

Címkék: , , , ,

Hogyan lettem ateista?

Háttér

Történetem a Hit Gyülekezetében kezdődik. Mielőtt a többi keresztény felekezet hívei elkezdenék dörzsölni a tenyerüket, hogy most egy jó kis „hitgyüli” ostorozás és szektázás következik, gyorsan ki kell ábrándítanom őket: az alapvető problémám nemcsak a Hit Gyülekezetével van, hanem úgy összességében a kereszténységgel és még általánosabban a vallással.

A Hit Gyülekezete a kereszténység ún. karizmatikus-pünkösdi mozgalmához tartozik, ami Magyarországon talán még ma is „szektának” számít a közgondolkodásban, de az Amerikai Egyesült Államokban az egyik legszélesebb körben elterjedt ága a kereszténységnek – számos politikus, közéleti személyiség tartozik az ilyen felekezetek valamelyikéhez. Ami a felekezet Bibliához való viszonyát illeti: fundamentalista, azaz hiszi, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatott, megmásíthatatlan és nagyrészt szó szerint értelmezendő szava. Persze vannak részek, amiket ők is metaforaként értelmeznek – pl. a Jelenések könyvében, vagy Dániel próféta álmait -, de a teremtéstörténet tekintetében már „fiatal Föld kreácionisták”, azaz úgy vélik a Világ olyan 6000-10000 éves és Isten hat nap alatt teremtette, pontosan és szó szerint úgy, ahogy az Mózes I. könyvében meg van írva. Ebben a felfogásban nincs helye a darwinizmusnak, még az „intelligens tervezés” segédeszközeként sem.

A „karizmatikus-pünkösdi” jelző arra utal, hogy nagyon hangsúlyos szerepet kap a mozgalomban a „Szent Lélekkel való betöltekezés” (vagy Szent Szellemmel, ahogy ők szeretik hívni) – úgy vélik, hogy mindez visszatérés azokhoz a jelenségekhez, amelyek az Egyház megalakítását körülvették az Apostolok cselekedetei szerint (legalábbis aszerint, ahogyan ők értelmezik az „Apcselben” leírt jelenségeket). Ez magában foglalja a „nyelveken szólást”, a kézrátételtől való földre esést és a „betöltekezés” különféle egyéb jeleit is, amelyek a külső szemlélőt igencsak megbotránkoztatnák. Például állathangok utánzása, sikítozások, „szent nevetés” stb.

A karizmatikusok megesküdnének, hogy mindezek valóban a Szent Szellem megnyilvánulásai. Amikor benne voltam, én is megesküdtem volna, hiszen meggyőztük magunkat róla. Ma már tudom, hogy nem más, mint tömegpszichózis. Ráadásul teológiailag is vitatható, hogy valójában van-e bibliai alapja az olyan jelenségeknek, mint a kézrátételtől való földre esés. A „nyelveken szólás” is egy olyan dolog, hogy az ember elkezd halandzsázni valamit – miközben persze meggyőzi magát, hogy a Szent Szellem megadta neki a „nyelveken szólás” ajándékát (és akarod is, hogy megadja, hogy nehogy kilógj a sorból, nehogy „rossz keresztény” legyél). Hangsúlyozom: akkor, amikor benne vagy tényleg elhiszed, hogy ez a Szent Szellem. Nem direkt tettetsz és halandzsázol, magadat is meggyőzöd, hogy igen, ez igaz. Utólag és kívülről nézve látod csak, hogy miről is van szó. Olyannak sosem voltam tanúja, hogy valaki olyan, aki korábban bizonyíthatóan nem beszélt azon a nyelven, hirtelen elkezdett volna egy másik, létező nyelven beszélni. Pedig a Bibliában ilyen nyelveken szólásról van szó első sorban (vagy csak ilyenről) is szó van:

„Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre.
Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.
Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből.
Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek.
Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: “Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek?
Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén?
Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának,
Frigiának, Pamfiliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták,
krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.”

ApCsel 2.4-11

A mai karizmatikus mozgalom „nyelveken szólását” nehezen értené bárki idegen a saját nyelvén, lévén ez csak halandzsa. Bár ők maguk nyilván Pál apostol Korinthusiakhoz írt 1. levelének 14. fejezetére fognak hivatkozni, ahol valóban beszél a Biblia egy isteni nyelvről, amely senki számára nem érthető, hacsak valaki nem kapja meg a „nyelvek megmagyarázásának” ajándékát is. Persze ettől a dolog még nem lesz Isten bizonyítéka. Valójában számos pogány vallás is gyakorolja a „nyelveken szólást” – és gyakorolta már a kereszténység színrelépése előtt is, valószínűleg innen merítettek ihletet rá a korai keresztények. Nyelvészek megvizsgálták a karizmatikus keresztények nyelveken szólását és pogány vallások nyelveken szólását és azt találták, hogy semmi különbség nincs a kettő között. Egyébként pedig egyiknek sincs semmiféle nyelvi struktúrája, a legtöbb esetben néhány „szó” különböző variációkban elmondott ismételgetése.

Én is estem földre a „kenettől”. Az is tömegpszichózis. Amikor látod, hogy mások elesnek körülötted, te is el akarsz esni, mert akkor vagy a csoport és az „élmény” része. Úgyhogy hagyod elernyedni az izmaidat és a földre esel. Megint csak hangsúlyozom: ott és akkor tényleg elhiszed, elhiteted magaddal, hogy a Szent Szellem vitt földre, tehát nem feltétlenül tudatos megjátszásról van szó (bár biztos van sok olyan is), inkább tudatalattiról. Akarod, nagyon-nagyon akarod, hogy ez történjen!

A karizmatikus mozgalomban hisznek a csodás gyógyulásokban is. Azt vallják, hogy csodák ma is ugyanolyan rendszerességgel történnek, mint a bibliai egyházalapítás idején, vagy éppen Jézus szolgálata során, hiszen Jézus megígérte, hogy a nevében a követői ugyanolyan vagy még nagyobb csodákat fognak cselekedni, mint ő.

Tehát ebben és az ima erejében hisznek, de a tény az, hogy én a magam részéről legalábbis 20 év alatt egyetlen csodás gyógyulásnak sem voltam tanúja. Pletykákat mindig hall az ember – „Jujj, hallottad? Afrikában egy gyülekezetben feltámadt egy halott. Hallelujah!” (milyen érdekes, hogy ezen a csodás feltámadások hírei mindig valahonnan Afrikából, vagy más ellenőrizhetetlen területről és/vagy forrásból jönnek) -, de magam sosem voltam ilyesminek tanúja. Ehelyett keresztények ugyanúgy megbetegedtek, esetenként halálos vagy súlyos betegségekben, mint mások. Vezető lelkész is halt meg például rákban. Gondolom sejtitek mi erre a keresztény standard válasz: „Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nem tudjuk miért gyógyít meg egyeseket, másokat pedig nem.” Maradjunk annyiban, hogy én olyannal nem találkoztam, akit meggyógyított volna.

Egy egykori magyar „fundi” története

Na de menjünk vissza a legelejére! Körülbelül 12 éves voltam, amikor belecsöppentem a Hit Gyülekezetébe és ezáltal a kereszténységbe és a vallásba. Addig boldogan és gondtalanul éltem a vallástalan szülők vallástalan gyermekének életét. A szüleim olyannyira nem voltak vallásosak, hogy csecsemő koromban nem kereszteltettek meg – még hagyományból sem. Nem volt különösebben hiányérzetem a vallással kapcsolatban. Emlékszem, egy alkalommal úgy 5-6 éves koromban édesapám olvasott nekem egy könyvből Jézusról. Nem igazán tetszett a történet (valószínűleg ijesztőnek találtam a brutális és véres keresztre feszítést), jobban érdekeltek más mesék.

12 éves koromban sem magamtól mentem el a gyülekezetbe. Addigra elváltak a szüleim és hogy-hogy nem édesapám „megtért”, pont a Hit Gyülekezetében. És elvitt magával. Nem mondhatom, hogy rám erőltette volna a megtérést, de egy gyerek befolyásolható. Amit a felnőttek mondanak neki, azt elhiszi, különösen, ha olyan felnőtt mondja, aki tekintély az életében – mint nekem volt az apám. Nem véletlenül dicséri a Biblia a gyerekek Evangéliumot gyorsan befogadó szellemét: naná, hogy egy gyerek gyorsan befogadja, hiszen egy gyerek könnyen befolyásolható! A Biblia persze ezt úgy próbálja feltüntetni, mint a gyermeki lélek tisztaságát, ami még nem romlott és ezért közel áll Istenhez. Valójában azzal van összefüggésben a dolog, hogy a gyerek még sok mindent elhisz, hiszen tájékozatlan, tanulatlan, tehát ideális alany az agymosásra (nem véletlen, hogy janicsárnak is a gyerekeket vitték el). Pár évvel korábban még a Télapóban is hittem, mert ilyen a gyerek….

Miután megtértem valóban hittem és valóban odaszántam magam a keresztény életre. A Bibliát minden nap forgattam, napjában többször imádkoztam, dicséreteket hallgattam, állandóan keresztény könyveket olvastam, megtettem a kötelező lépéseket: vízkeresztség, „Szent Szellem keresztség” (a „hitgyüliben” ilyen is van – ez az, amikor megkapod a „nyelveken szólás ajándékát”), bűnmegvallás. Utóbbi olyasmi, mint a katolikusoknál a gyónás, csak nem feltétlenül egy papnak vagy pásztornak kell megvallani a bűneidet, hanem az is elég, ha a gyülekezet egy másik, hitben idősebb tagjának teszed. Utólag vicces visszagondolni a „bűnökre”, amit kb. 13 évesen megvallottam. Emlékszem amikor mentünk a bűnmegvallásra egész idő alatt erőlködtem magamban, hogy elő tudjak pár „bűnt” kaparni az emlékeimből, amit majd megvallhatok. Puskázás az iskolában, túlzott rajongás egy popsztár iránt (ami ugyebár „bálványimádás”) – ilyenek jutottak eszembe.

Visszatekintve azonban mindez nemcsak vicces, hanem tragikus is! És összefüggésben van a később, a kereszténység miatt kialakuló mentális problémáimmal. Ugyanis éppen a kereszténység volt az, amely elkezdett egy állandó bűntudatot kialakítani bennem. Ha komolyan veszed a dolgot – amint én komolyan vettem -, akkor aligha lehet másként. Hiszen a keresztény alaptanítás az, hogy mindannyian bűnösnek születünk, bűnös az emberi természetünk és csak Jézus megváltó keresztáldozata és kiomló vére tehet bennünket tisztává és jóvá. Egyébként egy nyomorult kis szánalmas féreg vagy (nem feltétlenül fogalmaznak ilyen durván, de ez a lényeg) Isten hatalmas kegyelme nélkül, akinek értelmetlen az élete és aki Ádám és Éva eredendő bűnét hordozza.

Ezen tanítás megtette a hatását az életemben. Elkezdett egy állandó bűntudat kialakulni bennem. Egy rossz gondolattól is pánikba estem, hogy ezt most látta az Úr és ezért meg fog büntetni. És mentem gyorsan imádkozni és bocsánatot kérni tőle. Egy idő után ez eléggé mániákus dologgá vált nálam. Aztán a bűntudat mellett kialakult bennem egy állandó félelem is – pontosan a bűntudatból eredően. Féltem attól, hogy a rossz pillanatban (mondjuk épp mielőtt meghalok) elkövetek egy bűnt (akárcsak egy rossz gondolat formájában) és akkor pokolra jutok. Féltem attól, hogy egy ilyen tudatos vagy akár tudattalan bűnért az Úr büntetést ró rám itt a Földön – szerencsétlenséget, betegséget, akármit. Hangsúlyozom: ez mind a kereszténység miatt jött az életembe, korábban nem volt bennem bűntudat és nem voltak ilyen félelmeim sem! És ma sincsenek már. A saját kis felvilágosodásom megszabadított tőlük, de erről majd később.

Ha értékelnem kellene, azt mondhatom, hogy kb. 20 esztendős keresztény pályafutásomnak ez volt a legfőbb élménye: félelem és bűntudat. Azt kell, hogy mondjam, hogy a kereszténység több rosszat hozott az életembe, mint jót. (Vajon hozott jót egyáltalán? Vajon nem lettem-e volna boldogabb ember nélküle? Azt tudom, hogy most sokkal boldogabb vagyok!) Volt olyan, hogy a főiskolán nem tudtam odafigyelni a szemináriumokon, előadásokon, mert tele volt a fejem ezekkel a megszállott keresztény gondolatokkal: a bűnről, a kárhozatról, arról, hogy véletlenül megbántom Istent valamivel stb. Pszichésen nagyon-nagyon rossz állapotba kerültem.

Könyörögtem, zokogtam Istennek, hogy szabadítson meg ezektől a terhektől. Ránéztem más keresztényekre a gyülekezetben és ők boldognak és elégedettnek tűntek. Hogy valóban azok voltak-e vagy ez csak a felszín (kívülről valószínűleg rajtam sem látott senki semmit, meg egyébként is a gyülekezetben „illik” boldognak és vidámnak mutatni magad) nem tudom megítélni. Szerintem keresztényként az tud csak boldog lenni, aki nem nagyon kutatja és firtatja a dolgok mélységét, aki nem merészkedik tovább az Egyház által vallott hivatalos irányvonal tanulmányozásánál, és aki képes mindent, amit mondanak neki kritikátlanul elfogadni tekintélyelvi alapon. Aki nem kezd el azon gondolkodni, hogy mit is jelent az, hogy a Biblia szerint az emberiség nagy része pokolra fog jutni. Köztük olyan emberek is, akiknek az az egyetlen „bűne”, hogy rossz helyre születtek és/vagy rossz időben – mondjuk egy nem-keresztény kultúrába, egy másik vallásba. Aki nem kezd el azon gondolkodni, hogy Isten miért ítél örök szenvedésre egy embert, csak mert nem hitt benne (én ha Isten lennék biztosan nem lennék ilyen hiú és kegyetlen) – és hogy az örök kárhozat tana hogyan egyeztethető egyáltalán össze a szerető Isten képével? Vagy hogyan egyeztethető össze a szerető Isten képével az a hirtelen haragú, szeszélyes, féltékeny, nagyon is emberi (gyarlón emberi, mondhatnánk) Isten, akit valójában a Biblia leír? Aki simán arra utasítja Izrael népét, hogy irtsanak ki más nemzeteket – asszonyostól, csecsemőstől. Vagy aki nem kezd el azon gondolkodni, hogy a fenébe lehet a tudomány TÉNYEIT összeegyeztetni a Bibliával?

Szóval lehet, hogy ha valaki nem gondolkodik, hanem mindent elfogad kritikátlanul, amit mondanak neki a gyülekezetében, akkor lehet boldog keresztény életet élni, nem tudom. Én kiáltottam Istenhez, hogy szabadítson meg a lelki szenvedéseimtől, mutasson utat – természetesen soha nem kaptam semmi választ. Sőt, minél buzgóbban vetettem bele magam a hitbe, a gyülekezetbe, a keresztény könyvek tanulmányozásába, annál rosszabb lett a pszichés állapotom. Aztán egy napon döntöttem: ez így nem mehet tovább! Vagy lazítok a gyeplőn, vagy bele fogok őrülni ebbe az egészbe. A lazítás azt jelentette, hogy elkezdtem kevesebbet járni a gyülekezetbe, elkezdtem más, „világi” dolgoknak is teret adni az életemben. És láss csodát: minél kevesebbet foglalkoztam „Isten dolgaival”, annál jobban lettem!

De ekkor a félelem még mindig a markában tartott. Még mindig keresztényként definiáltam magam. Úgy is éreztem, hogy az vagyok. Még mindig naponta olvastam a Bibliát és napjában többször imádkoztam. De utólag azt mondom: ekkor már az egyetlen dolog, ami még bent tartott az a kárhozattól és a büntetéstől való félelem volt. Hiszen abban nőttem fel – és el is hittem -, hogy a Biblia igaz. Ha elhagyom az Urat, akkor nekem végem: elkárhozom, sőt, talán már itt a Földön megver. A félelem kiváló – és szerintem a leghatékonyabb – eszköze a vallásoknak. Kíváncsi lennék hány keresztény lenne a pokollal való fenyegetés nélkül….

A tudomány, mint szabadító

Gyermekkorom egyik nagy szerelme (mielőtt megtértem) volt a csillagászat. Aztán keresztényként eltávolodtam a témától, hiszen a csillagászat mai állása szerint az Univerzum 13,7 milliárd éves, a legközelebbi nagyobb galaxis is (Androméda) kb. 2-2,5 millió fényévre van tőlünk, s mindez nem egyeztethető össze a Biblia hatezer éves Világával. A tudományos érdeklődésemet amúgy is elnyomtam hasonló okok miatt: ami nem egyeztethető össze a Bibliával az nem igaz és punktum. Persze jószerivel azt sem tudtam pontosan mit is mond a tudomány és milyen bizonyítékok támasztják alá a tudományos elméleteket. Minek is kutattam volna őket, ha egyszer a Biblia tartalmazza mindazt, amit a Világról tudni kell és minden azzal ellentétes állítás hazugság? Ehelyett olvastam kreácionista könyveket, cikkeket….

Egyébként a gyülekezet nem bátorítja a művelődést, tudományos tájékozódást – szerintem sejthető, hogy miért. Amikor megtérsz, akkor elmondják neked, hogy a könyvtáradból jobb, ha kidobálod az „Isten ellenes” könyveket, jobb, ha megszabadulsz az „istentelen” pop- és rocksztárok istentelen zenéitől és a többi. Én „jó keresztényként” ezt megtettem magam: kihajigáltam mindent, ami nem állt összhangban Isten igéjével. (Csak mostanában találtam meg két csodálatos, az evolúcióról szóló képes albumot, amelyhez gyerekkori emlékek fűznek és nagyon megörültem neki, hogy ezek valahogy „túlélték” a 20 éves őrültségemet! De jó is, hogy ezek most megvannak! Persze nem minden könyvem volt ilyen szerencsés.) Olyanra is emlékszem, hogy egy régebben megtért „testvér” elment egy új megtérő otthonába, hogy megmondja neki mely könyveit dobálja ki. Persze amikor azt tanítják, hogy ezeken a dolgokon az üdvösséged múlhat, olyankor ez nem tűnik nagy árnak.

A valódi célja a dolognak természetesen az, hogy csak egyféle forrásból származó impulzusok érjenek, s hogy minden más információt és hatást lehetőség szerint teljesen rekessz ki az agyadból, az életedből: röviden a szellemi elszigetelés és az agymosás! Ha belegondolsz, akkor ez elég furcsa: ha meg vannak győződve az igazukról, akkor miért tartanak attól, hogy az „eretnek” könyvek esetleg eltéríthetik az embereket? Ha a keresztény hit igaz, akkor annak állnia kell(ene) a sarat a tudomány próbájával szemben is. Amíg csak keresztény irodalmat olvasol, addig azt hiszed állja is. Én akkor döbbentem rá, hogy ez mennyire nincs így, amikor egyszer csak győzött a kíváncsiságom és elkezdtem igazi tudományt olvasni.

Az első ilyen könyv egy kozmológiai könyv volt, ami lenyűgözött. De még ekkor is kétségbeesetten kapaszkodtam a kereszténységbe. Úgy próbáltam összeegyeztetni a tudományt a Bibliával, hogy ha volt a könyvben egy olyan állítás, ami nem volt összeegyeztethető a Bibliával, akkor „természetesen” a Biblia tekintélyét fogadtam el igaznak és azt a gondolatot erőltettem magamra, hogy abban a kérdésben a tudomány bizonyára téved.

Önámítás volt ez persze. És a „vég” (vagy inkább az új kezdet!) kezdete. Legbelül éreztem én, hogy több, mint erősek az érvek és a bizonyítékok a tudományos álláspontok mellett. Arra is rájöttem, hogy a kreácionista könyvek mennyit hazudnak és csúsztatnak az evolúcióval kapcsolatban. Mennyi tényt elhallgatnak, vagy szándékosan félreértelmezik azokat és mennyire nem tudományos az egész hozzáállásuk! Hogy nem az igazságot keresik, hanem csak kétségbeesetten próbálnak megmenteni egy archaikus világképet. Ha kell, akkor a tények tagadásával. Az igazi tudomány nem így működik. Charles Darwin nem úgy ült le megalkotni az elméletét, hogy azt mondta: „Most pedig be fogom bizonyítani, hogy nem igaz a Biblia teremtéstörténete.” Nem! Neki nem voltak ilyen előítéletei és egyetlen jó tudósnak sem lehetnek! A tudomány alapja a tények tisztelete. Akkor is, ha azok ellentmondanak addigi világképünknek. A kreácionista könyvek nem tisztelik a tényeket! A kreácionisták egy elfogult világképből indulnak és az egyetlen céljuk ennek a világképnek az „igazolása” – bármi áron! Ez nem tudomány! Ezt bárki könnyen beláthatja, aki valaha elolvasott egy kreácionista könyvet, majd pedig egy tudományos igényű evolucionista könyvet! Egyszerűen nem egy súlycsoport a kettő! Az evolúció sokkal szilárdabb bizonyítékokon nyugszik, mint addig hittem a kis kreácionosta buborékomban. Amikor erre rádöbbentem, az megrengette a világképemet és egyúttal hihetetlenül felszabadító érzés volt a számomra!

Felszabadító, mert hirtelen rájöttem, hogy többé nem kell félnem a pokoltól, sem Isten haragjától, ugyanis a Biblia nem igaz, Isten pedig nem létezik! Vagy ha mégis, akkor az biztosan nem a Biblia, vagy bármelyik ma népszerű világvallás istene, hanem remélhetőleg egy sokkal jobb és bölcsebb isten… Ezt persze csak feltételesen mondom, a magam részéről nemcsak teista nem vagyok, de deista sem, tehát én nem hiszek semmilyen istenben. Isten létét vagy nem létét azonban általános értelemben valószínűleg nem lehet bizonyítani – ebből a szempontból agnosztikusnak tartom magam. A Biblia (és a Korán) istene szempontjából azonban ateistának. Ugyanis még ha egy „általános”, vallásokon kívüli isten létét nem is lehet cáfolni, de a Bibliát (és a Koránt) igen – ezáltal pedig ezen vallások istenét is, legalábbis, ha abból az állításból indulunk ki, hogy a Biblia (vagy a Korán) egy mindenható és mindentudó Isten kinyilatkoztatott, megmásíthatatlan, tévedhetetlen szava. Ha az ember elolvassa a Bibliát (vagy a Koránt) rájön, hogy ez az isten bizony se nem mindenható, se nem mindentudó, se nem jó, se nem bölcs, hanem nagyon is emberi és nagyon is gyarló…

Tudom, hogy vannak felekezetek (pl. a Római Katolikus Egyház), amelyek elfogadják az evolúció tényét és úgy egyeztetik össze a Bibliával, hogy azt mondják a teremtéstörténet vagy Noé bárkája csak metaforikus. Ennek viszont teológiai szempontból nem látom sok értelmét: ha a teremtéstörténet metaforikus, akkor Ádám és Éva is. Ha Ádám és Éva metaforikus, akkor mi a bűnbeesés? Az is metafora? Esetleg akkor ebből az következik, hogy Krisztus keresztáldozata is csak metafora? Messzire vezet – és a kereszténység szempontjából veszélyes vizekre -, ha azt mondjuk a teremtéstörténet csak metafora. Számomra, ha a Biblia teremtéstörténete csak mítosz, akkor az egész Biblia is az. (Ami felől egyébként sok más okból sincs kétségem.)

Nekem úgy tűnik a dolog, hogy az Egyház kénytelen folyamatosan hátrálni és ha nem akar nevetség tárgyává válni, akkor kénytelen újabb és újabb pozíciókat feladni a Bibliából és átengedni a metaforák világának (a katolikusok legalább ezt felismerték, a fundamentalisták viszont még mindig kétségbeesetten ragaszkodnak egy tarthatatlan és megdőlt világképhez)…. Tulajdonképpen ez egyfajta elismerése annak, hogy „Isten igéje” nem örök érvényű és nem tévedhetetlen, a tudomány bizonyítékai viszont roppant meggyőzőek. A Biblia interpretációja folyamatos módosításokra szorul a tudomány előrehaladása tükrében. Azt gondolom, hogy hosszú távon tarthatatlan lesz a fundamentalista álláspont – gyakorlatilag már most is csak agymosás árán tartható. Azzal, ha a híveket lebeszélik arról, hogy tájékozódjanak a tudományban és a világ dolgaiban. Ehelyett olvassanak csak kreácionista parasztvakítást, nézzenek csak Vidám Vasárnapot és Pat Robertsont az ATV-n…. (Én konkrétan hallottam hívőtől olyan megjegyzést, hogy a világon semmi másnak nincs értelme csak a Biblia és keresztény könyvek olvasásának – hát ilyen mértékű az agymosás és az elszigetelés a valóságtól.)

Egy kis nemzetközi kitekintés

Apropó Pat Robertson. Ezek az amerikai híres-neves „hit emberei” is megérnek egy misét. Akik közül sokra példaképekként tekintenek a Hit Gyülekezetében. Csak szerintem a viselt dolgaikról a legtöbben nem nagyon értesülnek itt Magyarországon, mert erről nem ír a Hetek. Oral Roberts, Benny Hinn, Pat Robertson könyveit előszeretettel forgatják a „hitgyüliben”. Nem tudom tudják-e például Oral Robertsről, hogy 1987 januárjában a televízióban azzal zsarolta a híveit, hogy Isten magához fogja őt szólítani, ha nem gyűjtenek össze 8 millió dollárt márciusig. A hívek 9,1 millió dollárt gyűjtöttek össze…

Gondolkodjunk már el ezen a történeten! Amerikában a hit, a vallás egy óriási biznisz lett. (Persze Európában nemkülönben – gondoljunk csak a Vatikán által az évszázadok során felhalmozott (összelopott) mérhetetlen vagyonra!) De úgy tűnik a „kapzsiság démonától” ezek az új mozgalmak sem tudtak megszabadulni. No meg a „szexuális démonoktól” sem. Benny Hinn elvált és most egy keresztény pásztornővel kavar. Persze biztos meg tudja ideologizálni. (Valójában a Biblia azt írja, hogy ne váljatok, de ha valaki mégis elválik, akkor az ne házasodjon újra.)

Aztán ott van George W. Bush egykori vallási tanácsadójának, Ted Haggardnak az esete (vele Richard Dawkins „Root of all evil” című dokumentumfilmjében is találkozhattok:

 ).

Kiderült róla, hogy előszeretettel járt egy férfiprostituálthoz. Félreértés ne essék: a magánéletet én magánéletnek tartom, amihez a nagy nyilvánosságnak normális esetben semmi köze sincs. Benny Hinn és Ted Haggard is rendezze a feleségével és a családjával az ilyen ügyeket, nekem semmi közöm hozzá mit csinálnak az ágyban és kivel, és nem is érdekel. Pontosabban nem érdekelne, ha nem párosulna képmutatással. Mert engem ugyan nem érdekel, hogy ki mit csinál az ágyában, amíg nem követ el bűncselekményt, de a keresztény egyházak nagyon is beleártják magukat a híveik magánéletébe, akár olyan szinten is, hogy megmondják nekik kivel házasodjanak össze és kivel ne. Sőt, nemcsak a híveikébe, hanem lobbikon és törvényeken keresztül a nem hívekre is rá akarják erőltetni a saját értékrendjüket (lásd például a melegjogok kérdéskörét). Úgyhogy meglehetősen visszás, amikor kiderül egy-egy pásztorról vagy prédikátorról, hogy vizet prédikál és közben bort iszik (nem véletlen, hogy ez a hasonlat is a vallás területéről származik…).

Ennél azonban veszélyesebb az imént már említett Oral Roberts féle jelenség, magyarul a hívek érzelmi manipulálása az anyagi kihasználásuk érdekében. Vagy az olyan keresztény extrémisták, mint Pat Robertson, akik szélsőséges nézeteik ellenére roppant befolyásosak az Egyesült Államokban – s az ATV és a Hit Gyülekezete „jóvoltából” már Magyarországon is hirdetik sületlenségeiket a 700-asok Klubja magyar változatában (pl.:  http://szekularisfigyelo.blog.hu/2010/01/14/haiti_magara_vessen). Dawkins találóan „keresztény táliboknak” nevezte a Robertsonhoz hasonlókat a „Root of all evil”-ben és szerintem van igazság benne. Ha tehetnék, akkor ők is olyan teokráciát hoznának létre az USA-ban, mint a tálibok Afganisztánban, csak nem muszlim, hanem keresztény alapokon.

Boldog ateista

Amióta végeztem a kereszténységgel – és a vallással általában – sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb ember vagyok. Eltűnt a bűntudat, eltűnt a félelem! Örülni tudok a természetnek, az életnek, vidám vagyok, felszabadult és falom a tudományos könyveket (most jön ki rajtam 20 év elnyomott érdeklődése, mindent be akarok pótolni!).

Meg kell mondanom, hogy egy idő után üresnek is találtam a keresztény tanításokat. Sok keresztény könyvet elolvastam a legkülönbözőbb témákban, kerestem és kerestem, de valahogy üres és unalmas volt számomra ez az egész. Nem adott szellemi elégedettséget, valami mindig hiányzott – valami szubsztancia. Mindig vártam, hogy mikor kapunk valami igazán mély tanítást, de sosem jött igazán mély tanítás. Nincs is igazán mély dolog ebben: Ádám és Éva bűnbeesett, az emberiség örökölte ezt a bűnt, ezért minden ember születésétől fogva bűnös és rászorul Jézus Krisztus megváltására. Ennyi a lényeg. Ezt aztán persze sokféleképpen és sok szempontból el lehet ragozni, mindenféle teológiai elmélkedések kíséretében, de mélyebb akkor sem lesz. (Abba most nem szeretnék belemenni, hogy szerintem miért nincs értelme ennek az egész keresztény teológiának.)

Amit nem találtam meg a kereszténységben – az igazi tartalmat -, azt most megtaláltam a tudományban. A keresztények itt megvádolnának a tudomány „bálványozásával” vagy azzal, hogy a tudomány az új „vallásom”, de csupán arról van szó, hogy a tudomány szellemileg jobban kielégít és értelmesebb válaszokat kapok belőle. Ráadásul pedig senki nem fenyeget meg pokollal, ha esetleg kételkedem egy tudományos elméletben…

Tudom, hogy a keresztény válasz mi lenne erre: megtévesztett a Sátán, hamis boldogságérzetet bocsátott rád, démonok szálltak meg, bla-bla-bla. Ezen ma már csak nevetek. Nincsenek sem démonok, sem angyalok, sem Sátán, sem Isten! Én tudom és csak én tudom mit éltem át 20 éven át! Mennyire fuldokoltam a kereszténységtől, a szellemi börtöntől, amibe rekesztett. Én tudom és csak én tudom mennyire felszabadító volt, amikor végre ott tudtam hagyni. Ha Isten azt jelenti, amit 20 éven át kaptam tőle, akkor köszönöm, nem kérem! Maga a Biblia is azt írja, hogy gyümölcséről ismerszik meg a fa….

Talán felmerülhet benned a kérdés: tényleg, egyetlen jó dolgot sem kaptál a kereszténységtől 20 év alatt? Ha belegondolok, akkor tényleg azt tudom mondani, hogy nem sokat. Erkölcsi útmutatást? Nem vagyok egy élvhajhász alkat alapból sem. A családom nagy része ateista vagy agnosztikus és állítom, hogy tisztességesebbek, becsületesebbek, őszintébbek, mint sok keresztény. (A bibliai erkölcsökbe most jobb, ha nem megyünk bele. Ha alaposabban górcső alá vesszük őket, akkor kiderül, hogy nem annyira magasztosak, mint azt sokan naivan hiszik.) Szóval ez nem ezen múlik. Igen, azt hiszem őszintén kijelenthetem, hogy a kereszténység mérlege számomra negatív volt. Sok kínt és gyötrelmet megspórolhattam volna magamnak nélküle.

Lelki füleimmel hallom, amint néhányan megjegyzik: ez az egész a Hit Gyülekezete miatt van. Bezzeg ha [illeszd be kedvenc felekezetedet/keresztény irányzatodat]-en keresztül találkozott volna a kereszténységgel, akkor nem jár így!

Nem gondolom. Az összes keresztény felekezet elfogadja a Bibliát Isten igéjének, márpedig az én problémáim a Biblia tanításaival vannak és magával a Bibliában ábrázolt Istennel. Ezen kívül a Biblia belső ellentmondásaival és a külsőkkel (azaz a tudományos tényekkel való ellentmondásokkal). Nem akarok most hosszas elemzésbe belemenni ezekről az ellentmondásokról, de van éppen elég.

Persze sokan, sokféleképpen értelmezik a Biblia tanításait, és mind meg vannak győződve arról, hogy ők értelmezik azt helyesen (állítólag vagy harmincezerféle keresztény irányzat van a világon – ez is mutatja, hogy mennyire egyértelmű is „Isten szava”), de a lényeg az, hogy kivétel nélkül az összes keresztény (és az összes vallási) irányzatnak megvannak a maga problémái! Kezdhetném a katolikus egyház történelmi bűneivel, de nem akarok most ilyesfajta lajstromot felállítani. A lényeg, hogy az istenhit nem teszi jobbá az embert. Az alapból empatikus és jó emberek empatikusak és jók istenhit nélkül is. Ezt tapasztalatból mondom. A keresztények pedig semmivel sem alkotnak erkölcsileg felsőbbrendű közösséget más embercsoportokhoz képest. A Biblia úgy beszél a keresztényekről, hogy ők „a világ sója”, azaz, hogy nekik kell lenniük a fénynek, a példának erkölcsi értelemben. Nos, a valóság teljesen más. Elég végignézni a történelmen…

Persze a mai fundamentalista keresztények ill. az egyéb protestáns felekezetek kényelmes módon elhatárolják magukat a kereszténység első kb. 1500 évének vérontásaitól (elintézik azzal, hogy a katolicizmus nem volt „igazi” kereszténység, bezzeg ők…), de mondjuk az etnikai és vallási alapú bibliai népirtásoktól már nehezebb lenne elhatárolni magukat, hiszen azokat éppen szent könyvük dokumentálja – támogatólag…

Tudom: mindent meg lehet valahogy ideologizálni – a vérontást is – és ebben a keresztények 2000 év óta nagy mesterek. Részemről azonban már nem vonzódom a keresztény (vagy más) vallás egyetlen ágához sem. Én főleg a Hit Gyülekezetéről beszéltem itt, mert velük és a keresztény fundamentalizmussal kapcsolatban vannak személyes tapasztalataim, de azzal együtt, hogy tisztában vagyok a „hitgyüli” és más felekezetek – pl. a magyarországi történelmi egyházak – közötti teológiai különbségekkel, ők sem szimpatikusabbak. Mint ahogy a Biblia általában véve sem az.

Nincs harag

Le kell szögeznem, hogy nem haragszom senkire sem a gyülekezetben. Akikkel én találkoztam azokat jóhiszemű, jószándékú, jóindulatú embereknek ismertem meg, akik őszintén hisznek abban, amit a Biblia (szerintük) tanít. Szerintem a vezetőség is – legalábbis remélem (személyesen kapcsolatom nem volt egy vezetővel sem, így ezt nehéz megítélnem). Viszont úgy vélem mind egy téveszme áldozatai.

Mivel Magyarországon nem olyan elterjedt a keresztény fundamentalizmus, illetve a pünkösdi-karizmatikus mozgalom, mint Amerikában, ezért az ezzel kapcsolatos tapasztalataimról elsősorban amerikai ex-keresztényekkel tudok úgy beszélgetni, hogy igazán megértsük egymást és a dolognak a mélyebb részleteit. Döbbenten – és bizonyos szempontból örömmel – látom, hogy a tapasztalatok, gyötrelmek, belső küzdelmek a világ átellenes részén is nagyon hasonlóak voltak az enyémhez. (De más keresztény felekezetekből kitért emberekre is jellemzőek a fent leírt „tünetek”, még mielőtt valaki kizárólagosan a pünkösdi-karizmatikus mozgalom számlájára írná őket.)

Azért tapasztaltam ezt örömmel, mert keresztényként mindig azzal kínoztam magam, hogy bizonyára bennem van a hiba, ha nem tudok boldog lenni a kereszténységgel. Hiszen Isten tökéletes, tehát biztos én nem csinálok valamit jól, minden igyekezetem ellenére. Azóta már tudom, hogy amin keresztülmentem, az egyáltalán nem egyedülálló, hanem nagyon is gyakori és a hiba nem az én készülékemben volt, hanem ez egyszerűen egy ilyen vallás: a lényegéhez tartozik, hogy az emberekben bűntudatot alakít ki, hogy aztán szükségét érezzék a megváltásnak, és félelmet, hogy eszükbe se jusson megpattanni! Hát nekem szerencsére mégis sikerült megpattanni és ezt a tudománynak köszönhetem.

 
922 hozzászólás

Szerző: be 2011. március 12. szombat hüvelyk Önvallomások, Fundik, Karizmatikus

 

Címkék: , , , , , , , , ,

Köszöntő

Egy olyan magyar ateista (vagy agnosztikus – attól függ honnan nézzük) vagyok, aki korábban 20 évig keresztény volt. Történetemet a következő bejegyzésben mesélem el részletesen.

A blognak nem célja senkit sem meggyőzni, csupán annyi a célja, hogy a saját érzéseimet, véleményemet leírjam vallási, hitbéli kérdésekben, ilyen jellegű hírekkel, információkkal kapcsolatban. Ez néha (sokszor?) nem lesz kellemes olvasmány a hívők számára, de nem kívánok hitvitákba bonyolódni senkivel, ez nem az a fórum. Ez egy napló, az én naplóm, az én személyes véleményem, érzéseim ezekkel a témákkal kapcsolatban. Térítők kíméljenek! Köszönöm.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2011. március 12. szombat hüvelyk Önvallomások