A kitérés fázisai

Az alábbiakban az Ex-Christian.net fórum egy hozzászólását idézem egy “Hammurabi” néven író tagtól. Szerintem sok okos dolgot leírt benne a kitérés fázisairól. Az egyes szakaszok végén mindig idéz olyanok hozzászólásaiból, akik leírták a kitérésük történetét.

0. fázis – A kitérés előtt

Ez a lépés nem is igazán lépés. Ez csupán a kitérés előtti általános állapot. Ebben a fázisban 100 százalékig elkötelezettje vagy a hitednek, kereszténynek nevezed magad, keresztényként gondolsz magadra, tudod az összes választ az összes kérdésre a hitedről és az ötlet, hogy ne legyél keresztény még nem fogalmazódott meg az agyadban. Ez a fázis lehet rövid vagy egész hosszú, de az jellemzi, hogy teljes mértékben hiányzik a hited megkérdőjelezése. Lehet, hogy másokkal konfrontálódtál a hiteddel kapcsolatban és te mindig a „megfelelő” válaszokkal feleltél, de te magad még nem tetted mikroszkóp alá a hitedet. Néhányan egy egész életet leélhetnek úgy, hogy soha nem hagyják el ezt az állapotot, de mivel itt a kitérésről beszélünk, menjünk tovább az 1. fázisra!

1. fázis – A kíváncsiság megölte a macskát

Ezt tekinteném az első igazi lépésnek a kitérés felé – aminek a lényege, hogy először vizsgálod meg a saját hitedet. Ez sokféleképpen történhet. Sokak számára a buzgalom, hogy még többet megtudjanak a vallásukról vezet el oda, hogy megvizsgálják magukat – ironikus módon a nagyobb hit keresése vezeti el őket a kevesebb (vagy nem létező) hithez. Mások számára ezt a kérdezési folyamatot mások érdeklődése indítja el. Egy konkrét maró kérdés maggá válik, amiből kicsírázik az értelem. Mások úgy találhatják, hogy amint nő ismeretük a természetes világról azt láthatják, hogy a dolgok konfliktusban állnak vagy akár teljesen ellentmondhatnak a korábbi hitüknek. Sajnos sokan… túl sokan egy tragédia vagy nehézség révén jutnak el ehhez a lépéshez, amikor a kérdés persze nem a vallásról szól, hanem magának istennek a természetéről. „Hogy hagyhatta isten, hogy ez történjen?” vagy „Miért hagyta, hogy ez történjen velünk?” vagy ehhez hasonló kérdéseket egyszerűen nem lehet kielégítően megválaszolni.

Van sok más út is, amelyen ez a kérdezési folyamat elindulhat, de a lényeg az, hogy egy ponton a hited köré vont falak, amelyek megvédték azt az önvizsgálattól, leomlanak. Az a gyanúm, hogy a legtöbb hívő találkozik a kitérés ezen fázisával legalább egyszer a hitéletében, de a legtöbben találnak okot arra, hogy figyelmen kívül hagyják vagy elnyomják azt. Maga a Biblia figyelmeztet az ilyesfajta kérdezősködés ellen. A teljes apologéta iparág azért jött létre, hogy az 1. fázisban lévőket visszanyomja a 0. fázisba, amint ezt az a tény is demonstrálja, hogy azok, akik már alaposan benne vannak a kitérési folyamatukban (nem is szólva azokról, akik más hitet vallanak vagy nem hisznek) az apologéta érveket nevetségesnek vagy egyenesen inzultálónak tartják.

Alucard, 2008. február 3., 02:37:

„Tekerjünk előre majdnem 10 évet a számtalan Bibliával és teremtéssel kapcsolatos vita utánra, amikor azon vettem észre magam, hogy olyat teszek, amit azelőtt sosem: elkezdtek zavarni a Bibliában leírt atrocitások, különösen az Ószövetség. Egy nap amikor olvastam az Ószövetséget eljutottam egy szakaszhoz, ahol Isten azt parancsolja Saulnak, hogy öljön meg mindenkit egy városban, beleértve a nőket és gyerekeket is. Ez nagyon zavart engem és arra gondoltam, hogy egy szerető Isten hogyan rendelheti el azok meggyilkolását, akik nem képesek megvédeni magukat, nemcsak a nőkét, de az ártatlan gyerekekét is.”

thespankguy, 2008. február 3., 11:27:

„Azután ott ültem a második csillagászat órámon, ahol annyi mindent megtudtam, ami majdnem ellentmondott annak, amit felnőve tanultam. A további órákon a korábbi órákon megtanultakon túl további tudást szereztem az Univerzum méretéről és arról hogy mind „csillagpor” vagyunk. Ez elindította a racionális gondolkodást az életemben.”

2. fázis – A válaszok utáni kutatás

OK, tehát most már tele van a fejed kérdésekkel… vagy talán csak egy-két különösen makacs kérdéssel. Kinek van rájuk válasza? Az első hely ahol a legtöbben keressük a választ az a legkevésbé hasznos: a vallás. Kutatjuk a Bibliát, találkozunk a pásztorunkkal, felhívjuk erős keresztény testvéreinket. Keresztény internetes fórumokat böngészünk és keresztény irodalmat olvasunk. Roppant óvatosak vagyunk és kerülünk mindenféle világi irodalmat, mert attól tartunk, hogy ez eltántoríthat minket a hitünktől. A válaszkeresők meg vannak győződve arról, hogy még mindig próbálják megmenteni a hitüket, megerősíteni azt isteni válaszokkal. Ezt a szakaszt egyetlen érzelem jellemzi: a félelem.

Különösképpen az a fajta félelem, amit én leginkább ahhoz tudok hasonlítani, amit akkor érzünk, amikor eltévedünk. Mint amikor kirándulsz az erdőben, elveszíted a tájékozódó képességedet és hirtelen rád tör ez az érzés, hogy „Nem tudom hol vagyok.” Szerencsére vannak körülötted mások és egyszerűen megkérdezheted tőlük az irányt. Sajnos azonban a válaszok, amiket kapsz egyáltalán nem kielégítőek. Sőt, néha a kérdéseidet egyáltalán nem is válaszolják meg, hanem inkább visszafordítják rád, mint valami hibát a hitedben. Azt mondják konzultálj a túravezetőddel, de ő csak annyit mond, hogy maradj a nyájjal és olvasgasd az útikönyvedet. Megnézed az útikönyvedet, de úgy tűnik alig van már valami értelme. „Mi a fenéért beszélnek ezek az emberek pálmafákról? A Sziklás-hegységben vagyok!!”

Miközben keresed a valamivel kielégítőbb válaszokat, találsz egy világi forrást. Ez lehet véletlen, vagy jöhet egy nem vallásos baráttól vagy rokontól, vagy talán szándékos a kíváncsiságod miatt, mint például belebotlani az exchristians.net-be, de a lényeg az, hogy találsz valakit valahol, aki meg fogja válaszolni a kérdéseidet. Azonban ahelyett, hogy ez betömné azt az apró pici lyukat a máskülönben elsüllyeszthetetlen hit-Titanicodon, újabb kérdésekre sarkall, amíg elkerülhetetlenül nem találod magad „a” kérdésnél és a válasz nem 42.

HereticZero, 2007. december 2., 08:46:

„Amikor kifejeztem az aggodalmamat embereknek a gyülekezetemben, azt mondták, hogy iskolába kell mennem és többet megtudnom a hitemről, hogy jobban megértsem a teológiánkat és doktrínánkat.”

webmaster, 2008. február 1., 05:07:

„Vicces dolog történt velem amikor a szabad művészetek diplomámat szereztem. Fel kellett vennem egy humán tantárgyat, aminek „nyugati civilizáció” volt a címe. Ennek során el kellett olvasnom több tizennyolcadik századi filozófus munkáját, kezdve az „Age of Reason”-nal (Az értelem kora). Ez egy szórótantárgy volt és a legtöbb diák utálta, de én imádtam. A szemellenzők leestek a szemeimről. A két szemeszteres kurzus végén teljesen ateista voltam. Egy kis tanulás veszélyes dolog.”

3. fázis – Hiszek?

Úgy látom a legtöbb ember nem teszi fel ezt a kérdést amíg a kitérési folyamata el nem jut addig a pontig, hogy a válasz „nem”. Kerülgetjük ezt a kérdést, mivel félünk a következményektől. Ez néhányak számára nagyon kétségbeejtő idő lehet, különösen ha az egész életed egy keresztény alapra épült. Ez nem csupán perspektívaváltást jelent, hanem mindannak a feladását, amit addig ismertél. Kétségbeesetten keresed a barátaid és mentoraid tanácsát, de meglepetésedre az apadó hitedre tett utalásokra ellenségesen, ítélkezve és megrovással reagálnak. Gyanítom, hogy ez azért van, mert az, hogy te nyíltan megkérdőjelezed a hitedet rávilágít a saját privát kétségeikre és az agressziójuk valójában védekező mechanizmus. Akárhogy is, ez egy nagyon magányos időszak lehet amelynek során izolálódsz a normál támogató csoportodtól, ha nem fizikailag, akkor érzelmileg. Vannak, akik szerencsések és találnak másokat szintén olvadó hittel, hogy támogassák egymást, mások sajnos egyedül néznek szembe ezzel a fázissal.

Bizonyos módon és bizonyos emberek számára azonban ez egy nagyon felszabadító folyamat tud lenni. Ha vallásilag semleges környezetben találod magad, akkor a világ tudásának és a saját magadról megszerezhető tudás hajszolása izgalmas lehet, tele új felfedezésekkel minden nap. Ledobhatod a bilincseket, amelyek a hitedhez kötnek és szabad vagy arra, hogy felfedezz mindenféle új dolgot, amelyekről korábban talán sosem hallottál.

Mindazonáltal egy ponton felmerül a kérdés – vagy magad vagy valaki más által: „hiszel?” és a válaszod az, hogy „nem”.

upstarter, 2007. november 28., 12:48:

„De állandóan kérdéseket tettem fel. Végül egy nap megkérdeztem a pásztorunkat (egy második evangéliumi pásztort Al után) a „megbocsáthatatlan bűnről”. Olvastam erről a Bibliámban, de nem igazán értettem mit jelent. Azt mondta, hogy a megbocsáthatatlan bűn az, ha hátat fordítok Jézusnak. Nos, biztos voltam benne, hogy ezt megtettem. De ő biztos volt abban, hogy ez megbocsáthatatlan? Tényleg van olyan dolog, amit megtehetek és nem lehet megbocsátani? Ez megrémített.”

Victor, 2007. szeptember 10., 12:30:

„Azután sokkal kevésbé voltam vallásos, majdnem agnosztikus. Ide-oda futkároztam, egyszer elhagytam Istent, majd visszafutottam a teizmushoz. A gyülekezeti barátaim nem segítettek – a képmutatók. Egyik leheletükkel Istent dicsőítik, majd hátba döfnek és inzultálnak a következőben. A lányok még rosszabbak voltak. Ők voltak a legbuzgóbbak az Atyaisten dicsőítésében, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy mindenkivel lefeküdjenek vagy hogy rosszindulatú szajhák legyenek egymással. Elkezdtem látni, hogy milyen korruptak is az egyház követői. A kevés jó embert messze felülmúlta számban a több tucat képmutató, hazug és sarlatán. Felfordult a gyomrom. Emiatt hagytam fel az ifjúsági csoportok látogatásával. A kiábrándulásom egy újabb tünete.”

cm_christ, 2008. január 31., 09:39:

„Változás következett be a fejemben. Életemben először valaki azt mondta, hogy nincs azzal semmi gond, ha nem hiszel Istenben. Egyfajta nem tudatos módon kutattam valaki után, aki azt mondja nekem, hogy nincs ezzel semmi gond és hogy mások is kételkednek a hitükben. Egy másik incidens, amely végül elválasztott a hitemtől az volt, amikor egy napon a barátom csinált nekem egy Cannibal Corpse (death metal) pólót, aminek egy pentagram volt a hátulján – egy tipikus death metal jelkép -, és egy idősebb gyerek az iskolában sarokba szorított és azt kérdezte tudom-e, hogy pokolba fogok jutni azért, amit viselek?? Lazán mondtam neki, hogy igen, miközben nem igazán érdekelt vagy hittem neki és életemben először képes voltam kívülről látni, hogy ez az egész mennyire nevetségesen hangzik: egy ötágú csillag örök kárhozatra juttat??”

4. fázis – Düh

„Gratulálok! Most már hitetlen vagy. Itt a sapkád és a pólód. Tartunk egy kerti partit most szombaton a parkban és feliratkozhatsz a hírlevelünkre…”

Nos, nem teljesen. Amikor megtértél, azt mindenféle pompa és körülmény övezte. Az emberek elárasztottak a figyelmükkel, mindenki a barátod volt és azonnal bekerültél egy új szociális csoportba. A kitérésed pillanata – az a pillanat, amikor először válaszolsz arra a kérdésre úgy, hogy „nem” – ezzel ellentétben egyáltalán nem kielégítő. Az ég nem szakad ketté, nem sújt le villám a házadra, nem szurkálják démonok a seggedet vasvillával… Bizonyos értelemben majdnem azt kívánod, hogy bárcsak szurkálnák a segged, akkor legalább lenne valami, ami jelezné a kitérésedet, egy pillanatot az időben, amire rámutathatnál, mint egy új élet kezdetére. Mind leülhetnénk beszélgetni a kitérésünk pillanatáról és én megkérdezném: „Szóval mikor szúrtak seggbe egy vasvillával?”, te meg azt válaszolnád: „Oh, ez ekkor és ekkor volt, amikor meglátogattam a szüleimet karácsonykor. Akarod látni a sebet?”, mire én azt válaszolnám: „Nem, kösz… húzd már fel a nadrágod, ez egy kicsit ciki.”

Sajnos a kitérésnek nincs egy meghatározó pillanata. Továbbra is ugyanazt az életet éljük, mint addig, de most már állandóan a régi hitünk emlékeztetőivel bombáznak minket. Érezhetjük magunkat nagyon elhagyottnak, sértettnek, inzultáltnak vagy lealacsonyítottnak. Kínosnak érzed a korábbi hitedet és ostobának érzed magad, amiért olyan sokáig az áldozata voltál. Úgy érzed, hogy becsaptak azok az emberek, akikben annyira bíztál, hogy el fogják neked mondani a világ igazságát. Mindezeken felül pedig elkezdesz dühöt érezni.

És kell is, hogy dühöt érezz! Hazudtak neked, félelemben tartottak. Szeretetet vártál ezektől az emberektől, de csak kihasználtak. Amikor támogatásra lett volna szükséged, miközben feladtad a hitedet azt mondták neked, hogy a te hibád! Hogy merészelik? Ezek az emberek a barátaidnak nevezték magukat, de amint volt egy kis ideológiai nézetkülönbség köztetek, elhagytak téged, ítélkeztek feletted és teljesen figyelmen kívül hagytak. Ó, a képmutatás! Ellopták tőled az életed, soha nem fogod visszakapni azokat az éveket. Mindazok a kínos dolgok, amiket mondtam a nem vallásos kollégáimnak és barátaimnak. Hogy lehettem ennyire bolond! Stb…

Sokunk számára a düh szakasza sokáig tart. Mindenféle módon kifejezésre jut, néha nyilvánvaló formában, néha passzívan. Ne értsd félre, jó dolog dühöt érezni, jó, hogy kijönnek ezek az érzések, de egy ponton a dühnek el kell múlnia. A düh olyan jó érzés, annyira kielégítő érzelmileg, hogy néha túl sokáig ragaszkodunk hozzá, de fel kell adnunk és továbbmenni az 5. fázisra.

FedUp, 2008. január 2., 08:08:

„Szembe kell néznem a ténnyel, hogy még mindig baromi dühös vagyok ezekre az élősködőkre és ez nemcsak ennek a nőnek a hazugságai miatt van. Az a tény, hogy éveket vesztegettem el ezekre a kontrollmániásokra, akik semmivel sem jobbak nálam, hanem épp ellenkezőleg, a világ leghazugabb kis gennyládái, akikkel valaha dolgom volt és akik KÁRT OKOZTAK NEKEM. És a legtöbbjük olyan élvezettel teszi ezt, mert nekik persze „üdvösségük van”, nekem pedig nincs, így úgy érzik szabadon azt tehetnek, amit akarnak és bánthatnak, akit akarnak, mivel nekik minden „megbocsáttatott”. Basszák meg! Túl sokáig próbáltam eltemetni, hogy valójában mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban és az, hogy elnyomtam beteggé tett – úgy értem, hogy fizikailag is beteggé – úgyhogy elnézést, ha valaki úgy érzi, hogy átléptem itt valamiféle határt.”

Kriosa Lysia, 2007. december 20., 09:36:

„Amikor végül elhagytam a kereszténységet olyan sok év után, nagyon-nagyon dühös lettem a manipuláció, a pokol és démonok félelmen alapuló teológiája miatt, a kérdések elnyomása miatt, a bűntudat, szégyenérzet stb. miatt. Ugyanakkor még mindig meggyőződésem volt, hogy bűnös, szörnyű, nem jó ember vagyok és a bűntudat letaglózó volt.”

5. fázis – Elfogadás

A kitértek alapvető tragédiája, hogy még ha már nem is hiszünk, nem engedjük el. Képzeld el a régi hitedet, mint egy autót. Egy ideig szeretted, gondoskodtál róla és állandóan vezetted, de egy napon lerobban. Megpróbálod megjavítani, de nem tudod. Megkérsz egy szerelőt, de csak elkéri a fizetésed 10 százalékát és azt mondja, hogy javítsd meg magad. Segítségül hívod a használati utasítást, de azt lovaskocsiról írták. Kétségbeesésedben elkezded rugdosni az autót, szidod és kövekkel dobálod. Utálod és valahogy az, hogy megbünteted amiért cserben hagyott, egyfajta elégedettséget ad neked. Hazatolod, rugdosva és szidva egész úton. Az éjszaka közepén felkelsz csak hogy lyukat fúrj a benzintartályba. Aztán elkezdesz furcsa dolgokat művelni.

Elkezded tolni magaddal az autót bárhová mész, kitöröd az ablakait és összekarcolod a festését. Veszel egy új autót és a régit mögé kötöd, csak hogy kéznél legyen, ha ütlegelni akarod amikor csak szükséged van rá. Lehet, hogy megtámadod más emberek ugyanilyen gyártású és modellű autóit is: „Az autód egy rakás szemét! Dobd el, nem hagyatkozhatsz rá!” Ismerd el, hogy élvezed, hogy mérges vagy az autóra.

Egy ideig ez a düh terápiás hatással van, segít hogy megbirkózz az életed egy fő alkotóelemének elvesztésével. Most azonban az életedet annyira lefoglalja ez az autó, mint amikor működött, pedig már nem is vezeted! Hogy tényleg túljuss rajta, előre kell menned és eldobnod egy szeméttelepen. Nem szükséges, hogy siess, élvezd ki, hogy széttéped az ócskavasat, de nem lenne jó olyan életet élni, ami többé már nem forog a régi krisztus-mobil körül?

Forrás: http://www.ex-christian.net/topic/21830-phases-of-deconversion/

Jelenleg azt hiszem a 4. fázisban vagyok. Reményt adhat blogom keresztény olvasóinak, hogy egyszer eljöhet az 5. fázis és befejezem a blogom írását 😀 , de egyelőre még nem írtam ki mindent magamból 😛 .